Már apadoz a fagy, elsimítom sötét hajad
Hagyd, hogy égre láncolt bizsergő agyamban,
Szerelemtől érlelt nyüzsgő kaptárban,
Szorgos méhek álmai dongjanak.
Míg mohó kéjjel szívják az illatos méz
Aranyló nektárját,
Repülő nászunk élni hajtja vágylilás mezőre
Kábultan tékozló őrült ölelésbe.
Most félve kitakarlak napszítta leplem alatt,
Ugye még szeretni velem maradsz?
Zuhogó jégesőben hó gyolcsok hideg tüzében
Ne kérdezd cserepes ajkaimhoz
Miért tapad vágy, mint kéklő kökény,
Mikor ágyunkból festi melegét a tavaszi fény.
Míg a város csókjai pezsegve borzonganak
Mi együtt nézzük az olvadó hóból kitörni
Készülő tavaszt, ahogy palástja alól alvó
Érzékeink rügyeket hajtanak.
Örvényein ismerős arcok lengenek el
Emléket görgető vigyázó őrszemekkel,
Így hajlik rád önfeledten, mint játszadozó
Kisgyerekben botorkáló tétova szellemem.
Kedvesem, te kötéltáncosa a boldogságnak
Gyanakvásaim benned nyílnak
Édes tavaszi illattá, mikor újra látlak.
Fohászaid zöld fűszálakra omlanak,
Durva lábak alatt zihálva hajlonganak,
Amint foszlik a hajnal, mint éhes tolvaj
Nyáresti vihar friss záporával enyhítek
Tűzben edzett kapuimon.
A csend ajtajában várt a két világ között
Megtiport, tettre kész életem,
Hogy lüktető látomások sebein át
Terméseit kezedbe helyezzem.
A körül, mit nem tudok elmondani neked,
Testünkbe égetett irányokkal kérdezek,
Hajnalaid előtt kitárom sikoltó némaságom
És hullok, csak hullok vágyaid kitakart ölébe,
Oltárod balzsamos rejtekébe.
A szeretet atomkötéseit oldozom remegő kebleden
Szétguruló rózsafüzérét az elmúlás világán röptetem,
Ahogy magamtól egyre messzebb távolodok
Messziről ölelnek láthatatlan karok,
Fémes falak ringatásában vérem zúgva ragyog!
Még őrzöm vállad finom ívét
Ahogyan magamhoz szorítalak
S te remegve hozzám érsz éjem
Sötétjén.
Emlékszel mikor vizet kértél,
Karcsú nyakad, mint hófehér váza
Hajolt fölém
S én álmodón simogattalak.
Hallod? Már zakatol az utolsó vonat!
Kelj föl kedvesem!
Mert a nyitott ablakon túl
Büszke lépteid a felhőkre omolnak!
Mozdulataink bizonytalansága
A kötéltáncos óvatos próbálkozása
Tétova egyensúly keresése
Mint kitárt ablak fénye vakít,
Ahogyan áttörjük egymás falait.
Ártatlan bűneink esti keresztfáján
Felém fordítod mosolygó arcodat
Mint rajzó gondolat vadméhek
Lila egén,
Az anyaméh magányán
Melyet az érzelmek hollóröptébe
Befogni nem lehet.
Kelj föl kedvesem!
Szíved vértjein az árnyszínház bábjai
Vadul forognak.
Imára zárt tenyerünkben
Összefonódott ujjaink között
Egy kis hal úszik körbe,
De elszüremlik a víz
Az őrizetlen réseken vissza a tengerbe
Ahol vijjogó viharmadarak tépnek
Félszeg mosolyunkra,
Ajkaimra a kagylók örök némasága
Tapad
Mert égi zuhatag sötét fellegei rémítik
Félhold homlokodat.
Kelj föl kedvesem, többé már
Nem várhatunk
Mert utazás szelévé hull
Minden torpanásunk!
Mikor a kiégett nappalok kínzó üressége
Az éj ölén lassan elül,
Meghallod-e magadban állva egyedül azt a szót,
Melyet elbitangolt lelkem árnya szólt?
Fölhozzátok majd szívembe mindazt
A lázadón teremtő gondolatot,
Mit a nemzés rejtélye húsotokba lakatolt?
Felismered arcaim, ha keselyű tépi csókjaim?
Hogyan éritek át azt a végtelen ölelést
Melyet kéznélküli áldással szült a szenvedés?
Ki szorítja magához azt a fényt
Melyet ellentmondások harca vont köréd?
Naphajóra épített hitemnek izzó lenyomatát
Ki viszi majd a végzeten tovább?
Ki szaggatja keblére azt a jót
Kinek tűzkerék karja a bölcsője volt?
Ki terít neki zöldellő réteket
Ha a megismerés kínján ölelt kereszteket?
Megőrzöd-e még beléd merülő szeretetem,
Ha izzó jégvirágom félve rád lehelem?
Ha bontakozó lelkedet az észbe veszíted,
Mit talál, és meddig érhet a bűnbánó tekintet?
Felismered egykor azt a suttogó hangot,
Mely lelkem szentélyén törve rád forrt?
Ki metszi ütőerébe mindazt az érzést,
Melyet benned zuhanva Istenem rád mért?
Ki épít majd hidakat az árnyszínház bábjaiba,
Hogy világokat tárjon elveszett álmaikba?
Ha már nem leszek, csak puszta képzelet,
Ki állítja meg az arctalan szörnyeket?
Ki állítja meg a rohanó vonatot
Ha már minden állomást elhagyott?
Agyamba szerkesztett aranymetszés csúcsán
A még üres rajzlap titán fehér végtelenén ültél,
Fölvázolva egy ezüst félkörív vékony hajlatán.
Lobogó hajaddal kéken lebegtél
A távolodó futópont enyésző sugarán.
Önfeledt mélabúd rétegesen átütött rajta
A még vázlatosan derengő színekkel összefolyva.
Rózsaszirom glóriát lóbáltál előre nyújtott
Karcsú lábfejeddel,
Színfoltokat hajítottál hold ízű sarkantyú éleddel
A málló közöny falakra,
Körbe ölelte tested az ecsettel ívelt kusza forma.
Az ötlet kavargó káoszában csírázott a lényeg,
De a végső elképzelés biztos körvonalai még
Bennem égtek.
Egy hírtelen mozdulattal letöröltem rajzomról
Az arcodat kubista szögekbe záró síkokat
És a semmibe vesző szerkesztő vonalakat,
Melyek új formákra kitárva örvénylettek le
Érzékien bársonyos nyakad varázsára.
Így kutató elmém, minden addig ismeretlen
Elvont részletet
Körbe tapogatva megérinthetett.
Újaimmal követtem finom keskeny arcéled,
Csípőd lendületes lankáit hangsúlyozva,
Mint dúlt várfalakról tested megnyúlva
Szakadt le az éjszaka zsongó trónusával
És vált eggyé a napsütötte utca életteli zsivajával.
A mélység játékaitól megszédülve
Dobkeretre feszítve visszhangzott
Az esőpörgés szelíden szüremlő zenéje.
Egy pihekönnyű narancs sugárfolt
Bágyadtan táncolt a padlón eltévedve
Én a víz alól kiáltottam alkotó némaságom,
Te beléptél a szobámba mosolygós álmodón,
Megfésülted, s kibontottad akác illatú ében hajad,
Őszbe pirosló levelekre lassan ráhúztad
A rejtett eröktől feszülő izzó dimenziókat.
Az alakodba simuló függöny fölsejlő fejeddel
Egy sebesen forgó hatalmas tölcsér örvénnyel
Szívta magába történetünk birkózó igazságait,
Időkarjain suhanó létünk tiszta erővonalait.
A sötétség minden fél lelket az egészbe zár,
Mi bennem emberi az örök zarándokúton áll,
Elindulok, s szememnek nincs többé határ.
Vagyok, hol nem vagyok, fényéveket foltozok,
Csillagközi zuhanások formájában torzulok
De megtérek, mert mindig itthon vagyok.
Hátamon a foszló utak már rég az égbe csavarodtak,
Én csak számolom a létrafokokat
Mely elválaszt istentől az olvadó mennyek alatt.
Ajkamon illatozik a nyári por emlékké foszlott
Liliomra hull vérző talpam alatt.
Minden lépésnyom átvett szívemből egy darab terhet,
Madár sebzi testem, majd lágyan megfeszíti,
Húzza önmaga után naphajóm kristály zátonyán.
Másnap egy toronyházban a tizedik emeleten,
Tizenhét évemmel az éjben, álomba görnyedten
Egy küszöbön feküdtem szalmafonat melegében,
Egy angyal félszavakkal őrködött fölöttem.
Kávéillatos reggelen átlépett rajtam
És felettem állt csodálkozó tekintettel,
Őrültnek nézett egy panellakó nagyvárosi ember.
Lifttel süllyedek arca felé a megszentelt eszménynek,
Az emeletek minden szintje suttogó hívásai a létnek.
A hangya fekete szemében mit megláttam,
A végtelen lebegett egy idegen fényszálban.
Zarándok ingem-bőröm alatt meghasad,
Csontokra forr és lelkembe ragad.
De alázatos létem koldusmenete halad a fénnyel
Tovább, egyre csak tovább.
A kétség, mint félhold bágyadtan tombol
Vörös abroncsa homlokomon havazva forr,
Lelkem bármily szörny tapossa romokba,
Ott is rigófüttyre lel.
Nincs semmim, de fényszememmel bűvöleteim
Pogány ősz kalászaiból szemezem,
Boldogságom moha ágyból összeszedem.
Ördög és Isten meg nem értett hangja
Egybeforrva teljes,
Kacagok, hogy megvess.
Legyen ez az egyetlen pillanat a titokzatos létből
Nézni az üvegbúra éjből,
Hogyan nőnek ki a megváltó szárnyak
Kamasz lelkeink pajzsot lengető,
Önvádló zsenijéből!
Ahogy a szédítő űr magasságában egyedül állva
El akartam jutni a tátongó szakadék túlsó partjára,
Láttam lenn a mélyben, jóval és rosszal egybeszőve,
Zúgva keringett a bíborló szférák táguló csillagöve.
Kifeszülve születés és halál kegyetlen ritmusa felett
Csillagnyálam rugózó fényszála a léggel együtt lebegett.
Elindultam rajta, tapogató lábfejem tétován csúsztatva,
Csak előre nézve haladtam lassan, a huzalra simulva
Egyensúlyozva és régi önmagamból folyton kilépve.
Majd elérve következő bizonytalan lépés gyűrűjébe,
Mint a prizmában szétváló fények metsző éle,
Gondolatom mindig más partok világába ért.
Ujjaim a mélyből elkötött szabadság ízét pörgették
Az egyetlen dimenzió ismeretlen lényegét,
Ahol egy pillanatra minden teremtő titkot megélhet
A lét.
Lábam alatt kavargott az arctalan hétköznapok
Vad üvöltése,
De fölötte széttárt karjaim messzire kilengtek
A tiszta légbe,
Mint sasoknak világokon átívelő sikló röpte.
A kiegyensúlyozottság unalmas polgári meddősége
Csak a meghaladt találások üres nyomait őrizte.
Egyik lábam a múltban gyökerezve merevül,
A másik új egyensúlyt keresve az ismeretlen éternek
Feszül,
Mikor viharokat győző hajóorr büszke élén
Egy ismeretlen sziget párás körvonalai sejlenek felém.
Kezemben a rúd mindkét oldalát emlékeim súlya
Tartja állandó egyensúlyba,
Mint óra kozmikus ingája kilengve megáll egy pillanatra,
Majd sóhajtva kihull belőle a zuhanások és furcsa
Elmúlások hosszú sora.
Forrongó létdarabok csóvái szakadnak le róla,
Le az anyaföld mélyébe, majd föl az égbe
Hullnak szilajon ziháló időmbe.
Meghaladt érzések és átharcolt évek számadása
Testemnek minden időmozdulata.
A végletek érintésének izzó határmezsgyéjén
Mindent látó ikarusi szemén
Spirális utam lassú szellemárban keringve,
Tovább vontatta a rég elhagyott arcokat egyre mélyebbre,
Míg az izzó nap plazmájához érve
Testem elégve visszahullt önmaga bábozódó csöndjébe.
Által menésem a szitakötő selyemnászból
A szivárvány tajtékot borzoló gályasuhanásba
Az alkonyat ölében volt hajlongó nádasok között,
Mint tavirózsa füzér a kék vízen körözött.
Által menésem az utcák esőillatú bölcsőjébe,
Kifestett dámák csábító reklámlélegzetén,
Sikító autók fénycsóvái közé volt elrejtve,
Mint áttetsző borostyánba zárt örömszimfónia
Gyöngyöző gyermeki kacajjal volt betakarva.
Által menésem a párducok lopakodó tűzszemébe
Az égi vadon sárgacsíkos neszein sodródott,
Mélykortyú torka hűs vízű forrásodra hajolt.
Által menésem a hideg szívek lépcsőéleire
A dermedő szeretetre volt kiterítve
Mint jégmadár a villámtűzbe menekülő,
Vajúdó világ bölcsességét érlelő.
Homlokod kardja kísértett, sápadtan zihált,
Hintette rám szelíd olaját.
Által menésem a nemlét közötti belső csönddé
Vonzások szétváló földrészein keringett,
Bőrödnek vonalkódos jelszövevényén vezetett.
Már új mérgek tüzében füstölőt himbáló kezekkel
Lebegő szentek érkeztek, imbolygó glóriájuk alól
Kérdeztek, de válaszomtól mind elkárhoztak
És tisztító máglya tüzemben mind újjászülettek.
Mindegyik halkuló szertartása a másikban volt
Kulcsra zárva és az egész a semmiben.
Égi köszörű forgásából kiszakadt testemmel
Nem tudhatom, hogy a fojtó ölelések teremtő
Szikraesésében még mi minden lehettem?
Zászlókkal tűzdelt színpadok robbanó tűzijátéka
Vagy félelemtől űzött vad őrült rohanása
Kék azúrral körbe szegve és fehér szaténra feszítve?
Vagy viola kagylókba zárt ezüstmadár éneke
Apró szívébe elrejtve?
Már nem tudom még mi minden voltam és lehettem,
Szárnyaim vigaszt nyújtó ördögét szemedre hogyan
Terítettem,
De csókjaiddal őrzöm súlyosan hömpölygő szent
Bűvöletét,
Ölelem és szeretőn befogadom villámlón bársonyos tőrét,
Amint széles sugárban kirajzik alakváltó angyali
Szárnya,
S rejtett titkaival elrejtőzik észrevétlen a hétköznapi
Megunt valóságba!
A szoba négy szögletébe kapaszkodó alkony
Emberforma árnya kéklőn átszakadt
Kanyargó térképet rajzolva követte, szaggatta
A málladozó fehér falat.
Az ablakból sugárzó fénynyalábok porzón
Lebegő sorompói között
Egy kalapos nő érzéki alakja lassú mozdulattal,
Egy mívesen faragott karosszékbe hátradőlt.
Vállán egy narancsba játszó bíbor lepel
Díszesen hullámzott el csillogó redői fölött,
Dús keblén izzó parázsként átlobogva
Figyelő tekintetek, lapuló csodák
Borzongva színezték finom domborulatát.
Ahogy szomorú fejét kezével megtámasztotta,
Finom ujjai közén átszüremlett a nap sugara,
A lüktető vér, vörösen játszó fénnyel körvonalazta,
S mint szökőkút permete övezte fehér nyakát.
Szeme forrongó lombikok ködlő párájában űzte
Az örökérvényű csodát,
A titkos vegyületekben rejtőző aranyát.
Kezét a végtelenhez mérte gyöngyöző tégelyek
Csillogó falain át,
Tekintete fürkésző tüze magányos világítótorony
Hullámokon ívelő kereső fénye.
Mikor úgy tűnt, hogy érinti az állomszirt tornyokat
A közönséges anyag kavargó atomjai között,
Megszületett, s mint sebzett viharmadár az üveg
Falának ütközött.
Sejtelmes madonna arca az üres szárnynélküli tér
Sötét hullámaiba ragadt,
Leplét vállára terítette majd tajték virággá szakadt.
Visszahullt ölében nyugvó kezének bársonyos
Bőrére,
Szemének sötétzöld szemcséibe, hová nem ér el a vész,
S már nem fáj többé a felismerés.
Ruháján a bíborfolyó egyre halványabban ég,
Az ablakkereten átömöl, s a távoli felhőkön száll,
Ahol az alkony vöröslőn zihál.
A kegyetlen naplándzsák, mint lángoló aranyvért
Beborítják gyönyörű szellemének hideg tüzét.
Tegnap futottunk össze, s én alig ismertelek meg,
Hallgattam, ahogy önfeledten magyarázol
Figyeltem szavaid apadó csöndes zenéjét ajkadon,
A rezzenéseket, amint a lét érzelmeket rajzol
Féltett önmagáról.
Boruló kedvemen egyensúlyozott arcod változása,
A közeledést, mint penge döfte át némasága.
És ekkor sirályok vad szemével láttam a napot
Suhanásuk, mint égető narancs komp vontatta át
A múlt elkopott sodronyát.
Arcom megnyúlva a reneszánsz épületek árnyékai között
A Duna parton vezetett tovább, mielőtt
A füstös épületek tűzfalain át megszökött.
Egy kávét szürcsölve folytattuk a beszélgetést,
Melyből szivárványként hajolt ki az emlékezés.
Testem az önmaga gerjesztett hullámain hevert,
Hagytam, hogy liliomvetéses fantáziámból hollók
Szedegessék a fényeket.
Ujjaddal cigarettádról hanyagul leverted a hamut,
Kecses mozdulatoddal együtt a régi gesztus is kialudt.
Tanult arcod mosolya gomolygó füstben ködlött
A nyüzsgő utca járdája fölött.
Egymásba zuhantunk, te belém kapaszkodtál,
És ahogy a közös mauzóleumban őriztük a kincseket,
Mostanra már nem maradt hely az ürességednek.
Láttam a kirakaton át emberek siettek távolodva,
Miközben te folyton érveltél fontoskodva.
Nem is nagyon figyeltem, ahogyan leplezted
Idegességed.
Augusztus fülledt havában voltunk, már esteledett,
Csak ültünk, málnaszínű párák gomolyogtak körülöttünk,
A kávé kellemes aromája birkózva gőzölgött fölöttünk.
Nem bírtam tovább hallgatni, hogy szavaid pusztán
Közlekedési jelek,
Padlóra hánytam a külsőségeket.
Mindez hazug csillagokig előlegező vérhullatás volt,
De bennem a mélység vigasza új nyarat hozott.
Gyümölcseim szüreti nektárját
Az utca kegyetlen kürtjei szívemből mind kiitták.
Búcsúzóul te csak annyit mondtál, hogy útjaink elváltak
A nyál gótikus templommá zárta össze ajkamat.
Szikrahányó huzalok fonatai alatt megfáradva vártam,
Mikor döcögve elindult az utolsó villamos,
Sikamlós lépcsőire megkönnyebbülve fölugrottam!
Az idő ráncokba kaszálja a hús mámorát,
Míg vakon keresi a fiatalság üde sugarát.
Már elhagytam az illatos kertek tavaszát,
Fáradt testem lázas rohamát.
Hajnalok mossák tisztára a selymes hant porát,
Mint fűszál, ha megtörve magába hajol,
Apró tüzekbe sodorva válsz el régi önmagadtól.
Míg szeretőn dajkálod rejtőző sebeim fényeit,
A heves vitákon átvérző futó csókjait,
A szenvedély szikéje bíborló diadalívet hasít
Testünk lankadó ölelésébe.
Lehajtom fejem célkeresztnek öledbe,
Ösztöneid hajnalharmatos szőnyegére.
Gondolataim, mint bojdult hangyaboly,
Elnyúló sorokban menekítik bábozódó
Jövőjüket szerelmed szelíd torkolattüzébe.
Én minden égtáján a változásnak tűzjelét
Hagyom bolygó útjaimnak.
Keresem az öröm húsba kúszó édes sikolyát,
Eszmévé kínzott vad zaját.
Hallgatásod, tenyérbe zárt ősrobbanás,
Magányosan szórja szét
A szabadságra ítélt lelkek mágneses erejét.
Acélos akaratom zúzmarás homálya árad,
Lerántanám a fátylat, mi tőled elválaszt,
Jégvirágait körkörös ívben magamra ölelem,
Dobbanó szíved álmodón megérzem.
Mikor szűzi hóleplén szennyfoltot kerestem,
Mint egyberobbanó izzó égitestek,
Karjaink fénykoszorúba fonódva keringtek.
Ősi láza most a szülői hon meleg homályán szenderül,
Te egy másik szobából nézed egyedül
Ahogy aranyló fénybe borul az ágyunk,
Csípőd hevében nyílnak a táltos álmok.
Felragyog a bálvány és szétmállik lábaidnál,
Az utcák birkózó ordasai közé vágyok.
Ütközéseink szikra csóváiban meztelen állok,
Ha e vad perceknek elébe borulok
Legyek bűnbánó zarándoka szétnyíló keresztjeidnek,
Vadabb az ölelés, ha nem értjük lelkünket.
Te csak szavakban ismered véremben vergődő
Istened, hogy elvegyüljek s mindennel kibéküljek,
Hűséges gyermeked leszek, hogy mindig
Táplálj, vezess és szeress!
Mikor még nem volt semmi, csak a szellem
Szakadék fölött szálló izzó öntőformái,
Melyeknek robbanva táguló tűztereit
Fényévekbe zárta a vizekben lappangó lét.
A cseppkőbarlang cseppjei lassan lehulltak,
Áttetszőn magas oszlopokká szilárdultak.
Mint a katedrális magas tornyai összeértek,
Egymásba olvasztották a múló évezredek,
Ahol kedvesem, asszonyok gyöngye pihent,
Keblem sugárszálain ringatózva lebegett.
Esténként egymást átkarolva
Eltévedtünk elménk szellemraját sugározva,
Kedvesem teste a gazellák kecses mozgásával
Simult testembe,
Mint felhőkbe vesző kupolák délceg messzesége.
Arca a fiatal cseresznyefák illatos virágzása,
Szarvasbőgés hajnalán
Szeme riadtan remegett látótere
Csillogó taván.
Szurdok sziklás oldalán ereszkedtünk le,
Nászunk selymesen végtelen, zöld füvére.
A mezők harmatjára kérlek,
Asszonyom ne zavarjátok meg
És ne ébresszétek fel, amíg ő nem akarja!
Kedvesem valami titkos erőtől hajtva
Lement a tó partjára fűzfák ölébe,
Ismeretlen sötét ösvényre.
Éjszaka ágyamban kerestem, de nem találtam,
Ezért hát fölkeltem, hogy a várost sírva bejárjam.
Kerestem tereken, utcákon, míg végül megtaláltam
Kéz a kézben együtt sétált izgatott szerelemmel
Egy kékszemű, jól ápolt, arcnélküli idegennel.
Kedvesem arca akár a kirakatok sóvárgó bábui,
Összetört büszke kupolák szétzilált romjai.
Gyönyörű szeme réseiben üres tűzfalak,
Mámorban ringó csípőjére abroncsként szorultak
A márkás autók egymással versenyezve.
Egy kanyarban magammal vontam
Kedvesem a fénybe,
Az idegen ezt észre sem vette.
Hazavittem kerteken át vissza a tó partjára,
Fűzfák selymes ölébe szerelmünk ágyába.
Letűnt korokon át vetkőztettem, mígnem
Arca igazi sziluettje újra föltárult előttem.
Megfürdettem menekülő szarvasok lábnyomában,
Páráját, mint meleg kesztyűt lelkére ráhúztam,
Szemébe illatos szőlőtöveket oltottam,
Hol vándorok pihennek álomba zuhanva.
Boldog arcának tiszta könny folyama
Hullt a századokra az oszlopok rétegeit erősítve,
Elveszett katedrálisunk büszkeségét az idők
Fényébe növelte.
Oltárunk megtört darabjait egymásra helyeztem
És kozmikus vitorlaként fejünk fölé emeltem.
Szeretetem egyetlen végtelen pontba sűrítettem,
Hogy belőle egy hatalmas ősrobbanás csodája
Lövelljen majd vissza a sóvárgó világba.
Erjedő szellemem spirális csigaházát
A gyöngyház színű bordázat acélos
Hitemmel ötvözte,
Belül derengő árnyak szelíd kék fénye
Övezte.
Ha nem építek védelmező csigavárat
Bolyongó szellememnek,
Maguk alá gyűrnek az óriás tekintetek
És égig érő cédrusok köré eltemetnek.
Minden égtáján az égő fájdalomnak
Csillagnyálát húztam kereső útjaimnak.
Ha elém térdelsz, éneklő csigaszóval
Kérlelsz és csalogatsz,
Ha minden felszíntől elszakadsz
És boldogan indulsz elém,
Akkor én a kanyargó bíborfalaim körén
Kúszva nyílok ki feléd,
Magam előtt tolva boldog éveink
Különös emlékét.
A hullámzó ellentmondások örök
Kulcsát simogatom terád,
Mint ősi térképet lelkembe szaggatlak,
Hogy bennem ismerd meg elzárt önmagad.
Gömb érzékelőmmel letapogatlak,
Újra fölfedezlek, meghódítalak
És féltőn őrizve magamba vonlak.
Lényed szivárványos szentélyébe érve
Hibáid is megszeretem,
Belőle a bút is kirekesztem.
Arcod csigafalaim körgyűrűs díszeként
Magamra szerkesztem,
Majd zöld mezők fűszálain, szabadon engedem.
Ha kezed érdes felületébe ütközöm,
Akkor vigyázó szemem megint lezárom,
Tapogatóim hírtelen visszarántom,
Csigavonal nyugtató falai közé zárom,
Hiába kérlelsz, meg sem mozdulok a mélyben,
Álmaim bűvös rejtekében.
De egy múló percre mégis kinyújtom feléd
Szenvedélyem kereső érzékelőjét,
Kitárom önmagába visszatérő végtelen
Szerkezetét.
Majd erődöm védelméből ölelőn nyílok ki újra
Eléd.
Gondolataid szerpentinjein körbe utaztatom,
Egy fészkelő madár és egy őrült szívébe mártom,
Majd a mélybe szállok, búgócsiga dallá válok
És sziporkázó útvesztőin örökre csak várok.
Észak hajnalán álmok raja piheg fészkében
A megvámolt csókokon és vad öleléseken.
Megállna fogaktól dúlt várfala
A lábujjhegyen tündöklő azúr pilléreken?
Szeretném az érintéseinket csillagfalú
Csigavonalba tekerni és kebledbe hajtogatni,
Öleléseink napkapuit tulipán indákkal
Át meg átfonni,
Ősforrásait gyarló létem lüktető vágyaiba
Zománcozni.
Mikor a távolság már szárnyas démonokat
Teremtett és rajtam futva, nyögve repdes,
Fölismered akkor szellemem, ha testem nélkül
Érint perzselő leheletem az édes gyötrelem?
Őrült képzeletek emésztő lángtorka részegít,
Szeretném harcosan építő sortüzeit
Zöldellő vadcsapásokon terelni,
Sarjú füvön szénakazalban nyugtatni,
Hol rozsdavirág búgja az éles kaszák dalát,
Elfeledni vele minden búját, baját
Tekinteted andalító melegével mikor halk
Sóhajod vegyül az esti csönddel.
Szeretnék messzeséged bástyáin átszivárogni,
A beteljesületlen percek üres szobáit elárasztani,
Kirajzó meddő vizeit az égbe korbácsolni
És együtt nézni amint apadó vallomása
Suttogva terül rá az égi óceánra.
Mikor vallani kell, és éjjel rám borulnál
Az ölelés pillanata üveges gyantába zár
Áttetsző homályában megtalálod azt a testet,
Melybe lázadó lelkem árnyait űzted?
Ha boldogságunk elfelejtené, hogy túlcsorduló
Kelyhéből zengjen az ég felé,
Akkor szeretném az emberek néma bánatát
Egyszemélyes lelkeden mind általhúzni,
Majd teremtő öledben-csöndben ellobbanni!
Ha a játékosan vonuló felhők sem rajzolják
Többé az égre arcodat
És vad kétkedés dobálja süket falaknak,
Hova nyúl tovább az ölelő tekintet
És még mi marad, mi szerelmünknek irányt adhat?
Látomásom ősi hívása mely az időkön is átszakad,
Az a tenyérbe zárt végtelen, melyet arcodra
Simogatott megfáradt kezem!
Mikor levetkőznek a fények, és a sötét réten már
Csak apró szellemtestek kergetőznek,
Játékaikból kihallom hangodat amint egy langyos
Fuvallaton gyorsan elszalad,
Dülöngő templomok tömjénfüstös oltárán buzogva
Fölfakad.
Add a kezed! S a boldogság tajtékzó hullámaiban
Mint ég tiszta Jordánban,
Ha kebled bíborát meztelen lelkemben megfürdeted,
Akkor kitárom némán szitáló kék esőkig neked
Hegyi réteket érlelő acélos keblemet.
Tested leveted, lelked illatos felhőkbe öltözteted,
Előre nyújtva most őseid állomtükrét tartja kezed,
S én messziről nézem,
Ahogy széttárt karokkal rohanva jössz előre belőlem.
Vízcsepp lehulló utolsó csobbanása lelkünk halkan
Ellobbanó ősi láza, fűillatot türemlő ikonos igazsága
Most éneklő homályba merül,
Kezem már lankatag, istenem elkerül.
Egy égi teraszról nézed, ahogy hozzád érkezek,
És akkor újra egy atomban, a jóságban gyökerezik
A volt és a lesz.
A mennybolt villámjaiból felhő párnámra hajtod
Glóriás fejed,
Szakadoznak utánam a levetett lét erek,
A távolból fölsejlő arcnélküli rémek süvöltő szelekkel
Szerelmünkre vetülnek.
Didergő hajnalon arcod fagyos ablakkeretben dereng!
Az üvegen tisztára töröltem érintéseink egymást kioltó
Merev erővonalait,
Elválások még ködösen felsejlő rideg foltjait.
Jégvirágos fogságodra lehelem forró lélegzetem
És hosszan odanyomom izzó ajkamat mely boldog
Mosollyal a párás ablakra tapad,
Zúzmara indákon körbe futva bimbózó tavaszba fakad.
Meleg sugarával fölolvasztja arcodról azt a dermedő fényt,
Mely jégcsapokkal rácsozza a tüzes szenvedélyt.
Akkor, mint bíbor pártát újra kibontod önmagad,
Ünnepbe díszíted öleléstől mámoros, kedves szavad.
Ha ablakomat havazza a középszerű érzelem,
Te törjed rám és gyere be!
De ne szólj hozzám, csak harcolj újra velem!
Nem számít, hogy áldást vagy kárhozatot terem
Egy szikrahullásban születő lázadó szerelem!
Gondolj rám, mint cserepes ajkadon
Kiapadt szenvedély,
Mikor kárhozott testünket a fényhez
Kikötötte,
Ha elfogyott kölcsönvett színpadi kelléke
És az ünnepi tűzijátéknak nincs még
Teljesen vége!
Hagyj el mindenkit, ha gyarló tested
Héja vágya kering és szívekre száll,
Ébreszt a messzeség, s epekedve vár
A tüzes nyár, mint zuhogó megváltó sugár.
Ne állj útjába a lopakodó alkonyi fénynek,
Légy árva kötéltáncosa a sajgó szeretetnek,
Mikor hűs öledbe hajtja gondterhelt fejét
És magára veszi húsodba metszett
Súlyosan gyönyörű jelét.
Ne hajolj meg soha, alkoss és szeress!
Mikor a sors kezén végzetem
Egyetlen harcostársa az őszi ágak között
Bolyongva, búgva zenél
És zsoltárom izzó üveg szirtjein fönnakad
A remény,
Testemet könnyű sátor várja
A végtelen örök ringatásának édesen halk
Suttogása.
Gondolj rám, mikor ajkam vérzi ajkad
S a válladon pihenő madár
Lelked égbe szivárgó tiszta vizét issza!
Mikor vándormadarak suhanó szeme
Lenn a földön
Már csak egy sárkányeregető kisgyerek
Apró kezét látja,
És lassan megpihen bennem sajgó látomása!
És akkor is gondolj rám, mikor indulnék haza,
De már egy út sem vezet többé hozzád,
Földi létünkbe vissza!
Ne hagyj uram kárhozott világod pillérein
Fuldokolva elveszni,
Mélyhomályú fénykörökben lopakodó
Sakálokkal együtt tolongani,
Láthatatlan lépteid tavaszba nyíló nyomait
Rideg szívek örvényébe ölni!
Mikor ragaszkodásod megfakult érzéseit
Napfényes erődömbe tornyozod,
Én tomboló tűzhajnalokat kiáltok.
Torzód sivatagán hűs vízű oázist teremtek,
Rád töröm a kisiklott vonzások csonthéját,
Végtelennel zúgó panaszos folyamát,
Körbeveszem vele partjaid elomló
Magányát,
Míg azúr habja karddal nem lebben
Égi szerelemmel.
Szellemtestem szelíd pengéit élezem,
Tűzpecsétjét szorítja válladon pihenő kezem,
Teremtő tüskéit keblemre szorítom,
Hogy vad keringése véredbe lobbanjon.
Ha kúszva beborít álcáid virágos szikéje,
Életed dús lombú cédrusokkal oltom tele,
Míg a homály fohászt nem hint
Nyugtalan szemünkre.
Akkor leszaggatom színes ruhád
Emlékeidnek szófoszlányokkal terjedő
Édes mámorát.
A futó nyári zápor betonról visszavert
Tűcseppjei között egyensúlyozva
És a következő villamos indulására várva
A fülembe hasító füttyszóval együtt
Szállnak tovább érzéseim, mit áhítatba
Csomagolt a buta lélek és a vágy,
Mi tegnap még álom volt, ma súlyos
Kolonccá vált.
De Istenem nem kínoz, és nem fáj neked,
Csak az ösztön dúlta sötét körökbe visszavet.
Cserepes ajkam forrongó nap ízébe
Sóhajokká szelídülve rohansz körbe,
Gótikus vízköpők sárga tekintetén,
Kristály kelyhemnek csillámló peremén
Jövőnkre gyúló ajkaddal delej ízű,
Habzó varázscsókot lövellsz le a mélybe,
A téged éljenző őrjöngő tömeg vad szívébe.
Míg szeretni vártalak hímezve a képzelet szőnyegét
Szívemben vegyült színesen rikoltó utcai piaccá
A szerető gondolat és a lét
Hagytam magamba hatolni termékeny szennyét
És tomboló életerejét.
Elengedtem félve mi múltból fakadt és baljós
Léptekkel üldözött ódon vonzalmak tornyai fölött.
Te asszony az asszonyok között, ha alkotó napjaim
Alvó árnyait egy roppant látomással felébresztenéd
Ajkadon hinném remegni nyitott magházam
Vizeken hánykódó pazarló szellemét.
Séta közben surranó bogarak érhártyás szárnyairól
Dőzsölt le ránk a nyáresti fény
Lábam alá gyűrte fülledt nyarunk utcákon gőzölgő
Bolond vágyait és büszkén lobogó fiatal tüzét.
Ki őrzi a fényeket, ha lelked minden űrt átereszt?
Öngyúló magányomba fojtott lepattanó éveket
Együtt tereltem a mennybe veled
Lombos fákkal szegett villamos síneken halkan
Döcögött utánunk a néma ismeretlen.
Láttam férfiak és kifestett nők izzadó jelmezében
Suhanó autók testeket szétszelő reflektorfényében
Kerestem körutak porba fúló benzingőzös zajában
A Duna alatt metrólejárók futószalagos lépcsőin
Körözve
Szállt a hold majd fölhágott kereső ujjaink közére.
Féltve simogattam az ismerni vágyó idegen lelkeket
Szemükben ringattam önváddal rajzó ifjú éveimet.
Az aszfaltra csíkozott vigyázó fénysorompók
Villogva verték föl vízfoltos útjainkról lelkem
Ősi felét melyet, mint szemerkélő esők alázatát
Óarannyal szőttem kőréd.
Teremtő útvesztőimmel életekben botorkálva öleltem
És néztem, ahogy végzetedben forrva szerelmem
A járdák nyüzsgő zajába dőlve észrevétlen vérzik el
S én görnyedve csatangolok betonba olvadó sebeivel.
Múltszemű állomásain bolondként elvegyülök
A testedre tetovált jeleken ébredek újjászületve
És kozmikus kerékbe törve
Mint égi szenvedélyt felajzó isteni harapások
Rohanok vissza a forráshoz egyedül
Hogy kilépjek önmagamból monoton fájón
És meztelenül.
Vándor leszek, ha ébreszt a kétely és esengve
Ösztökél.
A tél elől minden madár elszáll, de tavasszal
Mindig visszatér.
Megismertelek, s fájón rám szakadt szavaid
Illanó gyöngyház érintése,
A mélytengeri kagylók felszínen szétmálló
Delejes éneke.
Fölszívódva a múlt aranyló porába arcodon
Lobbant útjaim lángja,
A szabadesés szédületes vágya,
A fényre tűzött lepke látnoki szeme
Már nem akarok többé birkózni vele.
Vöröslő lét szövedékünk faggató keringésében
Múltszemű tekintete fölfakad, körül veszik
A félelem falak,
Világ rengetegbe tűnnek az igazak.
Látod lépteim bizonytalan kilengését a szennyes
Város felett?
A kötéltáncos rejtőző félelmét, ahogy halkan
Beszélek veled?
Magányos termeken sorfalat áll lelkemen
A visszaáramló tétova szemérem,
Szavakkal altatom szavakkal nem értem.
Mikor együtt jártuk a hegyi fenyveseket,
Én gyantaillatú lombágyat vetettem neked,
Kezem álom-bánatból vert színes tollakat ejtett
Alkonyi vegyülésünk hamvadó tüzére.
Nem szomjazom már vonzások részegítő robotját,
Csak a szemedben bujkáló őszi fénynek néma
Búcsúját!
Szóródok az utcaszélre repült üvegszilánkok
Tükrözött képeibe,
Csillámait ötvözöm a szétnyíló szakadék ölelő felére.
Kezed kezemet keresi révülten a szeretet gazdagon
Áramló őszi szüretében,
Megtartó harcait piheni a lélek, s nem enged el
Se engem, se téged.
Egymásba zuhanó szomjazó keblünkben lemerülnék
Érte lüktető hevében,
Mikor ütőerembe metszed fájó önmagad, fölismered
Majd vadont győző, boldog arcaimat,
Ha a mélyből fölhozva ismeretlen érzéseknek száz
Részére szólítanak?
Mint rózsálló virágtól terhes ág, mely föléd hajol,
Szíved olvadó tárnáit elönti a teremtő pokol.
Minden elhasznált múltba fúlt és tövisbe borult
Szó vértjei mögül
Kell leverned napszelektől hullámzó keblemre
A megkövült élet akaratlan ellentmondásait.
Egy sötéten izzó láva, kígyózó tűz folyama
A duzzasztó gátat alvó lelkedről felvonva
Őrjöngve fut majd az új felismerések és új arcok
Vad öntőformáiba.
Mint hallgatásod s révületed a sok felesleges
Létdarab mögül,
Szétváló ikertestek vérvonala, mely lassan
Egymásba újra elmerül.
Szellemed rám égett tükörfala tetteim értelmét
Naponta változtatja tűzedzett formáiba.
Rám boruló kebled zsongó eső vert takaró
Egy örök keresés lüktető lélegzetén,
Mint apadó nászének nemző borzongása
Ránt magához, felhőkbe nyúló virágzó hegyén.
Én nem tudom rejtőző lényed szavakkal elérni,
De harmathullás idején minden apró rezzenés
Téged hoz láthatatlan elém.
Minden kimondható előtt te már szóltál hozzám,
Ütőerembe vésted pecsétnek lázadó szavaid,
Hogy kötelékbe oldozzad megváltó áldozataid.
Minden elhibázott tett ősi forrása előtt
Korokon át megtöretni te már láttad testemet,
Mint imába roskadó bűnbánó szerzeteseket.
Pokoli ostromgép felém suhanó szikláit érzem,
Miért mérted rám nyugtalan lázadó létem,
Ha a semmin átzuhanva is csak lényeged keresem?
Bennem eleven helyed a bűvöletek szent sorában
Nyitott ismeretlen világ lapjain csábít
Rezzenő riadt bokrok fölött, mint leszakadt világrész
Utolsó kétségbeesett várakozása.
Hagyd, hogy végső vezeklése fájdalmát feléd
Üvöltve sikoltsa
Tiszta érzések hálóján egyensúlyozó óceánok
És bolyongó felhők között,
Tudom te már láttál engem minden létező előtt,
Mikor még csak végtelen magányos csillagköd
Voltál és forrongva gomolyogtál ég és föld között!
Ujjaim tüzes perspektívái téged keresnek,
Vonatok érkeznek, majd visszatérnek
Ismeretlen irányba,
Öleléseink vérbe halkuló rejtett alagútjain
Lassan megállva.
Elhagyott örvényeink kavargó szelében
A nyitott ablakon át
Hallgatom a kerekek ritmikusan kattogó
Fémes zaját,
Vágynyomai sóhaját, hideg peronokon át.
Agyamba ringatva szabja rám sikító üzenetét,
Városok, hegyek, zúgó erdők földi mezének
Színpompás függönyét.
Fölfeszülve arcainkat tükröző ablaküvegre
Egy pillanatra odatapadva, átsuhannak rajta
Vonásaink vonalait összezilálva,
Majd megöregedve lepattannak és múltunkká
Válnak.
Érzéseink a várakozás sorompói előtt fáradtan
Megállnak,
És a pillanatba kapaszkodva tovaszállnak.
A gőzölgő mozdony száguldása zúgva húzza
Maga után
Egymásba kapaszkodó vagonok hosszú során
Elmúlt szerelmeink elárvult árnyait,
Belső újjászületésünk vágtató láthatárait.
A vonat gomolygó kékes füstuszálya
Nyúlik ki kanyarogva a tájba,
A letarolt sárga mezők édes szénaillatába.
Omló csókjainkat suhanó ablakok szórják
Fénylőn az éjszakába,
Boldogságunk minden tévedését megáldva
Hintik lágyan az elhagyott városok üresen
Álló esővert nyomába.
Mikor már minden állomást magunk mögött
Hagytunk,
És a kerék minden emléket felejtésbe zúzott,
A vonat záruló acélütközői között
Látnoki arcod pillangózuhanásokra hidegült,
Ismeretlen ifjú szívek világába költözött.
De bennem tüzes szárnyalásod sosem halkul
Mikor egy vonat gőzölgő reménnyel telve
Egy új ismeretlen felé szikrákat szórva indul.
Egy fehéren lüktető éjszaka ünnepi csendjében
Dermedt faágak alatt kószáltunk elveszetten,
Megtisztulva lépteink közelgő szeretet dobbanásán
Távolba vesző lábnyomaink szűzi haván.
Te csodálattal nézted a házak díszes ablakán
Ahogy a gyertyafények, mint magányos lelkek
Inogva lobognak,
A szemünkbe olvadó sűrű hópelyhek selymesen
Kavarognak.
Kezed puha érintése fenyőágas barázdákat ejtett
A fáradtan bágyadó fehér éjszakába.
Arcomhoz simuló teremtő érkezésed
Az utcán elnyúló egybefont árnyékkezek
Mint éltető szemfedő balzsamosan ránk vetültek.
Minden távolság tüzében jégvirágos keblemet
Átszakítom várakozásom zúzmara ajtaján
Mert jobban, mint a valóság bennem élhet
Könnyekkel könyörgő gyermeki tekinteted.
Konduló harangszóval vajúdó világodba füzöm,
Lelked sárkányeregető imádságát szívembe öltöm,
A meleg szobákban színesen izzó gömbcsúcsokra
Helyezem,
Dombok hótakarója alatt érlelődő tavaszunkra lehelem.
Idegen városok magas tornyaira csillagom
Kitűzőm,
Vágynyomaiba angyalok éjnyitásait zokogom
Mikor az ablakok rácsosan kúszó fényei
Olvadni kezdenek a vöröslő havon.
Magamból próbálom visszafejteni szerelmemben
Feloldódott lényed szelíd démonjait
Mikor a hús szédületébe visszadobom találásaid
Mely belém áradva megkötöz és szememben újra
Kigyúlhat
Mielőtt a felismerés lázakká nem tépi mosolygó
Arcainkat.
Sziporkázó csillagszórók áramában úsztunk
Testeink ártatlan bűneiben egyre megújultunk.
Maradjunk meg, ahogyan a tél palástja körbe ölelt
Örökre belém erezve vajúdó keresztjeidet.
Tetteink súlyát görgetjük a tűnő valóságban
Térdig hóban állva lila szentek csókjaiban,
Csodálkozó arcaink áldott fényelegybe szenderülnek
Míg a szél némán szállongó pelyhekkel nem borítja
Békésen térdelő testeinket.
Míg csermely csillantja tiszta örömét és fölötte
Nyújtózik resten az ég,
Szél fújta rekedt ebcsaholások őriznek
Elűzött glóriás szárnyakból kihulló éleket,
Ártatlanokat, szelídeket, tompákat és éleseket.
Izmaim cselekvésre edzem, de a megérzés
Tétova gáncsa ront,
Már megint szarkofágod rabja vagyok.
Megtévedt forró szíveket balzsamozok,
Illatos olajokon gyantás aromákban
Omolj rám a sűrű fűben, félhomályban,
Menta bőröd illatán túl vándorcirkusz
Fűrészporos párájában.
Rám tévedt ajkad melegéből futottam
A rét végéből eléd,
Lábam a kilépő folyó áramába ért,
Hogy fölváltva tükrözzelek boldog életbe
Fehér halálba,
Lássam, ahogy lezúdul vágytól izzó ágyunkra,
Szerelmes lázaknak elhagyott magházába.
Kövesselek a múltnak ezüstös vize alól,
Érezzem, hogy láthatár sem létezik
Testeden túl szíveden túl.
Megbabonázva tanultam lángolva szeretni,
Teliholdba sápadni,
Véredben kutatni és vele szakadékba esni,
Majd sötétben tapogatózva önmagam
Végtelenébe újra visszatérni.
Öledből végig nézni, hogy alkotó vágyaim
Lobbanásain színjátékaid játszanak fényeket
Míg te összegyűrt álmaid benne élesztheted.
Én magamban felépítem, hogy létednek
Csillogó üledéke kifutópályám legyen
Perzselő fövenye magasba emeljen
Tőlem távol s mégis velem.
Bárhogyan szaggatja fogad és tapossa,
Alkotó érzéseimnek bölcsője voltál
És mélyre süllyedő meglékelt hajóroncsa.
Most fájón nézel önmagadba
Bánatból vert ingednek felhő szövetét
Morzsolva,
Lelkem is sajnál, akivé váltál
Mikor elvonul feletted a tavaszommal
Tomboló megtisztító orkán.
Ne keress a jók között,
Mert keblemnek minden szentséget érintő sugárzása
Együttérzések ezernyi kínján éleződött a teremtés
Összes elvont formájába,
Azúr keretben várakozik létünk összekötő hidjai fölött
És áll őrt szemérmes szívem előtt.
Ha nem lépsz a lét mélyebb felére,
Lelkedre éghet homályos fényköre, melyet este
Ha testedről levetek,
Mint sok apró tűszúrás tükrözi vergődő lelkedet.
Ne keress a jók között,
Mert mindenek ellőtt törvényt követel a kicsordult
Lélek dele,
Mikor az égi mezőkön a búgó csiga dala mámorosan
Pörög vele.
Vitorlaéhesen csatangolásaink messzire elomló
Harang kondulása álmaim ősi kútfeje,
Hajamból kibomló héják vére borzolja csillagos
Nyugalmát,
Suhint gondolatok árján, ahol arcod a holt vizeken
Lebegve is dicsőn átragyog
És veri tölcsérbe e beteljesült évszakot.
Ne keress a jók között,
Mert ahányszor torkom egy izzó sóhajt fölvetett
A hullámokon vörös korallzátonnyá keményedett.
Ott ahol pap, költő és harcos lehettem,
Látó szemem átok is volt és élni sem hagyott,
Miközben a magasban körözve mindig oltalmazott.
Már minden viharmadár tajtékba zuhanó siklását
Konokul követtem a tűztereken át,
Ahogy az ösztönök sötétlő szőnyegén feküdtem
Minden szerelmi űr sisteregve vágtatott át fölöttem.
Ne keress a jók között,
Mert minden elválasztó kudarc előtt sorsod szeretni
Hozzám szegődött,
Legördülő könnyeid bennem a szeretet ősforrásait
Fakasztják,
Megőrizve fénylő cseppjeinek minden vérbe halkuló
Könyörgő szavát.
Ahogy térdelek a süketen visszhangzó sziklaormokon,
Átgázolok minden feltornyosult gleccseromláson,
Orkános hullámokká pezsdítem vele alvó óceánom,
De minden újrakezdésben és minden ébredésben
Pillangó arcú szárnyalásaimba a te véredet lehelem!
Minden távozás visszhangja bennem rezzen
Hideg tócsák fodrozó vizében,
A szavakkal kimúlik minden, akár a szálló
Szappanbuborék szivárványban ég
De megnyugszik, amint az ősz rőtszínű levéllel
Belepte,
Gyöngyház körmeid hegye aranyfüstté összetörte.
A vágyakozás vízgyűrűkön pattanó kőugrását
A túlsó partig
Jövőnkre lendülő kezem hajítja feléd,
Hogy hullámaiból visszahozd az új szenvedélyt.
Nem tudlak kétarcú napfogyatkozásba zárni,
Felszínbe karcolt nyomaiból boldogságot meríteni.
Egy őrült perc után, melyet öleléseddel kavartál,
Csak a szeretet romolhatatlan emlékeit
Hagytad lebegni megsebzett önmagán.
Életre ítélve lobogó lepleden mosolyod
A messzi folyó tükréről dereng fel,
Keserű utóízét lükteti aggódó szerelemmel.
Hevesen sodró ösztönvilágodban arcod árad
Egy metsző látomásban.
Gyötrő számadásnak csalogány kiált vaktában,
De mögöttük marad lándzsaszálon kitűzve
Fájdalom, s apadozó szánalom.
Szememben hiányodtól gyűrűzve újra összeáll
A sugárzó nyaradból kihulló ébredő táj.
Illatos lélegzete buja fényt szitál,
Hidegen remegő húrjain zsong tested vad varázsa,
Szemem az űzött vad félelmével ragyogja,
Ahogy vízerekkel kéklő párnáidon fekve
Lesírsz az égből fehér éjjelekre.
Lelkem már unja a harcot, színe váltó arcod
Villanó páncélod átdöfött évszakain delel,
Álmaimmal kel az őszi reggel égi üzenettel!
Magas erkélyekről a visszatérő viharmadarak
Nem repülnek el,
Elégnek közös sorsunk átkos csodájától,
Mikor az est nyugalma lassan ajkainkra zárul.
Álmodó csend-tereken én vágyainkat röptetem,
Fussatok a láthatárról zengő égbe, kátrányos földbe,
Mert a reménynek véremben osztódó szöveteit
Foltozom és éltetem!
Homlokom kardja az égi mezőket átdöfő,
Mond miért a végzetem?
A pillangó szárnya két fél résszel repül,
Arcodat dac szakítja két részre:
Egyszerre gyűlölsz és szeretsz vele,
A legszebb érzésbe is métely elegyül.
Piros a vér és fehér az áldozat vele
A szűz fehér a kéjtől kárminba merül,
Testnek és léleknek száz is lehet élete,
Két madárból száz lesz, ha térdemre terül.
Száz akkor is, ha szárnyalása szavakba fúl
Mikor minden koldussal együtt örül,
Kétfelé hív a vágyakozás száz úton is túl,
Száz lesz az arcom kerengő arcod körül.
Rohansz felém, de száz felére távolodsz az égnek,
Kétfelé nyílik az áldás, melyben kétely terem,
Kettős a kereszt, mely mindig ott van velem,
Fekete az éj, ha szétválik testtől a lélek.
Test vagy a testemben és a kéz, amely megöl,
Fogom a kezed, s az árnyakat betölti lényed,
A rózsa vörös tövise, mely húsomba dől,
Az út szétválik, majd újra összeérhet.
Ha eszedtől elvakultan a jót nem érezheted,
Mert véredtől űzve apádat váltja anyád,
Őrült vajúdásban él fájó örökséged,
Az egyik lehúz a másik törve is megáld.
Nem kínoz isten bűneidért, hisz magadat bünteted,
Ha százfelé tépsz is valami mindig visszahoz,
Az imát a bűn ragadja el, mely új imát teremt,
A százfelé tépett nefelejcs minden kis része illatoz.
Belőle nő a remény, melyet egy új tél újra eltemet,
Ha százszor is ismétled: szeretlek, mint ahány virág,
Nem lehet megunni, ha virágba borul a kék rügyes ág,
Nyarat ősz, majd tél és ismét tavasz követ.
Mily isteni kéz és sötét erő, vagy vad képzelet
Tépte szét egyetlen lelkét mely önmaga ellen tört
És alkotta magából, míg a vizek felett lebegett,
Az anyagot és szellemet, két ellentmondó erőt.
Ha összekötöd, kettős énedet érezheted istened,
Melyre addig száz és száz lepel izzó rácsként szorult,
Feloldhatod létedben megbúvó ördögi mételyed,
Mikor minden ébredésedre egy láthatatlan kereszt borult.
Viharzó szellemképek árapálya vagyok,
Minden magánnyal új életbe halok.
Apadó óceánom lüktetését számolom,
Hullámait konok gátjaimon újra duzzasztom.
Mikor belépek lobogó kapukon te fázol,
Arcod fölrebben egy ezüstös levélkoronáról.
Élő gyolcsaimba takarlak, rajta keresztül
Végig tapogatlak,
A hideg ész még testmeleg, érzem fájó
Lélegzeted.
A csend fürtjei hazug szavakkal hozzád érnek,
Végigsimítanak közel és mégis oly távol,
Felapróz a kétely és elszakít a mától.
Ismeretlen árnyak jönnek
Sodró szelekkel félve közelednek,
Mint a mai nap bánatának csöndes halk zenéje,
Megtisztulva hullnak mély kutak ölébe.
Vize ajkunkon keresztül némul, majd újra fölizzik,
Mint finom újjakon az éj szeme siklik.
Ha követ hajítanak kebledbe, zsongó sérelme
Az érzelmek rétegein egyre mélyebbre süllyed,
Mig felszínre nem dobja az ébredő eszmélet.
Kivetni testedből gyökerét nem tudod,
A lelkekbe ülteted, ha világgá kiáltod.
Mikor fénybe néztél és zuhanni kezdett
Boldogságunk ege,
Én fátyolnak helyeztem megriadt szemedre.
Féltél a csendtől én őriztelek vele,
Mint holditta tücsökzene örökzöld rejteke.
Ha eldobtad álmaid, én betakartalak vele,
Mint kitépett szirmok hófehér esője.
Ha elhagynál, én lelkedre feszülnék vele,
Átütve azt, mint szent feszület szege.
Ha nem értenél meg, én hajnalpírt
Tetoválnék vele,
Szerelmünk összes kiégett hegére.
Ha nincs elég szenvedély, fölgyújtalak vele,
Mint apostolok templomból kiszüremlő
Lassan halkuló neve.
Ha szerelmed szenvedélyét a kútba suttogod,
Én a mélybe szállok vele, és fölhozom neked,
Mint évszakok forgását,
Reményeink könnyek pusztaságába kiáltott
Minden szent szavát!
Hol keresselek, mikor tetszés szerint tűnsz el,
A mélység vágynyomain alakod változik
Szüntelen,
Mint apadón kanyargó lassú folyó.
Szenvedélyem színes üvegbe épített hajó
A teremtés állomásain évszakot váltva,
Áramlata hasztalan dobál csodákra várva.
Egy elveszett tekintet sugarából hívlak,
Vágyam fák között rejtőző vad szíve rángat.
Szemed csillámló tavából félve szólítalak,
Kőfalak menedékén hűs vizet keresve
Testem elveszett és fáradt.
Nem akarlak többet engedelmesnek látni,
Sötét alagútban a fényre várni.
Szakítsd le a fák zöldesen bimbózó ágait
Az acélos érzések keselyű tekintetét,
Melyet a kavargó hó röpített feléd
És terítsd, magadra, történjen bármi!
A villámló viharból törj ki illetlenül,
Mert ereje izzó véredben tombolva elvegyül,
Ne érdekeljen, mit szólnak idegenek
Illemről csevegve
Kitaposott utak fülledt erkölcseire,
Nyiss magadnak utat a térbe és kiálts velem
Hangosan a szélbe!
Csak táncolj, mint tajték játékos fergetege,
Melyet fölkavart melankóliám misztikus keze,
Az ünneplő vigalom körbejáró serlege,
Fanyar borok vörösen gyöngyöző opálja
A szégyen pírját arcodra kend, ne a szádra,
Hadd gyújtsa fel eretnek tüzed!
Ha úgy tartja féktelen bolond kedved,
Táncolj, mint szökőkút pazarló sugara
Ha vízre sújt vele a szél
És az ágak résein búgva, borongva zenél,
Miközben válladat patak habja mossa álmatag
És torkán égünk bíborló italoknak.
Dús hajad varázsa kibomlik a tájból,
Én eltávolítom a pecsétet a szádról
És újra visszaálmodlak tavaszi álmaimnak.
Falak teremtenek újra néma falakat,
Míg szomjazó erekként lüktetnek az elpazarolt
Percek és szavak.
Ha lábam az időillat bogáncsain félve elakad,
Csípőd vérem tükrében hajladoz,
Szemed szemem csillámló tavában telel,
Fényt fűzni mosolyomra, mondd, mely tájakon
Keresel?
Ha megtalálsz és takarónk illó napráncaiba zársz,
Szilajon táncolj, és szívünk délkörein szállj
De míg lepketáncom éjszakává nem rohan,
Addig várj!
Árvuló testem élni hajtom teremtő pokolba
Vagy szentek holtas nyugalmába,
Jégeső ölelésből madár lyuggatta várakozásba.
Arcom fátyolba rejtőző felét nem kérdezheted
Mert kristály szirtjein állva egyensúlyozom
Veled.
Miközben kórházi ágyamban fekve kábán
Színezem vonuló képeken, alvó városom
A szemközti falon,
Ősi vadonom pólusait keblemen széthúzom,
Repedező bordázatát a múló évek csöndes
Esőin ringatom,
Mélységeit bányató vizének áttűnő rétegein
Neked árnyalom,
Tőle volt súlyos válladon pihenő karom.
Részegen a belső ismeretlen tájtól
Mélyvízi álmok mágneses vonzalmától
Nem hívtalak szavak nélkül kérdeztelek,
Mosoly függönyözte résnyire zárt szemed,
Borzongó verebek ricsaja hálózta ránk
A villámoktól zengő réteket.
Mikor szíved a hétköznapok szabadesését érzi
És zuhanásom abroncsa fájón kőrbe éri,
Akkor szíved bennem mindent megtalálhat:
Fiatal mén testében tomboló életerőt,
Vagy forró nyártól szomjazó hűséges szeretőt.
Tájtalanul és kérdések nélkül mentél el tőlem
Összezavarodva és védtelenül.
Hívásom az első tavaszodtól vemhes hajó,
Szeretetre váró ősi harangszó.
Ha visszajössz keresve életünk összeérő útjait
Mint gyűrt üzenetet
Szorítsd a kebledre, ha szerelmet sejtetek veled.
Én kinyúlok érte a minket elválasztó űrbe
S a táguló burokból áthozom neked
A kék égbe szivárgó elvesztett könnyeidet.
Ha csak ítéleteim sortüze szólna
De szívem gyermeki és megbocsátó balga,
Te csak szeress, és ne hagyj el!
Mikor lelkem forgószelek torkai elől
Messzi tájakra menekülve telel
Bármivé is változik arcom búvópatak útja
Te akkor is ismerj fel
Ott ismerj fel újra és újra!
Nemcsak a forrongó szeretet alkímiában oldottam
Az összezárt ajkakon szendergő hajnalfényt
A csend ködéből duzzadó vitorlák vad szelévé.
Ünnepi játékok éljenző tömegében hívtalak,
Átölelt szívem szétnyíló völgyein vártalak,
Koszorúba fonva a pillanat csodáin zuhanó
Boldog napokat.
Míg lobogó érzékeim vad robotban tolonganak
Átnemölelt belső arcom
Mosolyodon kergetőző fényekkel nyugtatom.
Szemed, mint elhagyott burjánzó dzsungeltó
Kék fénnyel áttetszőn szivárgó,
Zuhogó forrássá szememben éjszaka fakad fel
Megbocsátó örök érkezéssel.
Az alkonyati ég magas oltárán a szeretők lábait
Zöld mohás kövek között
Csobogó patak tiszta vizében mosnám,
Lázadó szívüket magamra vértezve hordoznám.
Egymásban ébredve veled voltom messzesége
Eretnek testem fáradt didergése,
Képzeletem tüzes asszonyi húsokon borzong át
És merít új szenvedélyek pogány öléből majd
Áldozati báránnyá szakad és éjszakává szalad.
De lelkem mindenekelőtt a nyílt tenger madara
Víz és ég között homlokunk fölszentelt terein.
A hús bástyáin túl minden lélekkel élni akar
Mert a hidak átmentő közönyös íve mindent
Holdállásba takar.
Vizek márványán zúzódva büszkén forog
De nem a beteljesülés, hanem a kérés felé jajong.
A megkövülés és izzás között kitörő láva tüzes
Nászába öltözők
És áradón keringek liliom ágyon veled
Mint néma szelíd szelek.
Kezem már csak befelé érinti drága arcodat
Mikor az élet ellen suhintom pogány imáimat,
Akkor át nem ölelt szívem boldogan magába zár
Nem vergődik többé mint az árnyék madár.
Szívemben mindkettő fölött hídon innen
És hídon túl
Egy ismeretlen jövőbeli dal óriás tömb zord
Mélyében forr,
De ha egy új lázadó formát találna mindenből
Kiválna és száguldana feléd vadul!
Naphajóim rakományát sugárzom neked
Mely egy édes fájdalom jelszövedékén született.
Magamra öltöm áttetszőn havazó gyermeki
Lelkedet
És sorsomba metszem tiszta kezdetüket.
Vérembe szívom ártatlan derűjét,
Születésed első érintésének riadt remegését.
Mint csalogány ki tanulja bódító nászdalát
Fölötted kerengve ölelem terád
Szavak nélküli néma szárnyalását.
Mikor gondolataim árja részegen dong,
Mézszívó fullánkja szíved szirmain
Csapong,
Érzem a teremtőt, ahogyan sóhaja nyög
Osztódó lelkeink ősi temploma fölött.
Mint szenvedélytől sikamlós izmok
Görcsösen egymásba fonódva,
Szorítjuk egymást önsebző bódulatba.
Testeink egybeforró lélegzete
Megtisztulva száll alá a boldog ismeretlenbe
Mint fészket rakó fecskék halk csivitelése.
Mikor éjszememmel birkózik holdból
Metszett arcod éle,
Szemed mely látásom nélkül vakságba merülhet
Minden simogató szót féltve megőrizhet,
Mint hajdani éneked meghitt hangja
Ma egészen az enyém vagy
De holnap ölelő karjaink tüzét kiolthatja
Egy kisértő gondolat szentebb zamata!
Miközben elhalmozlak álmaink tobzódó
Kincseivel
Vajúdó szeretete múltunkon is túlemel.
Éjedben forrva kérdez a láz gyötörte elme
Mikor földi csókok delejes szövetét oldozom
Kebledbe,
Látom hogyan nő ki belőle
Kebledbe ültetett hömpölygő költészete.
Mert asszony vagy te az összes asszonyok fölött,
Tudom csak egy ősi forrás tükröző vizének
Illanó formáit ölelem.
Mikor az apád vagy anyád szólal meg belőled
És lelked két egymást szaggató útra téved,
Sosem tudhatom, hogy őszinte szerelmedet
Melyik örökségedből színezed!
Milyen nyelvére fordítsam a szeretetnek
A nyíló gondolat csapkodó szárnyait
Rügybontásaim ostromló változásait
Ha meztelen talpam kék azúrtól harmatos?
A lebegésből lezuhanok, ha lábam
A földön járva léggyöngyökre tapos.
Te lépteim éteri nyomait mindig leporolod,
Egy múló érzés keretben hordozod.
Poharam illanó kármin folttól bíbor
Sugár nélküli végtelennel hajszol
Melyet a lét pokoli dobszóval
Zúgó fergeteggel vadít.
Dagadt madonnák lomhán vonszolják
Szétrezgő árapállyal eléd
Lelkem járhatatlan felét.
A gépi reflexre szerkesztett elme
Vak végzete dalolva dadogja bele
A szeretettből szőtt korona tüskéire
Hogy elveim kilőtt acélgolyók
Visszapattannak érctestedről értetlenül,
Sorra ledöntve a szeretetbe betonozott
Valóság hamis bálványait.
Hogyan tudjam megosztani egészet
Követelő vágyait
Ha a találások hétköznapjait veted elébe
És összezavarodva csak bennük keresel?
Hová tűnt íriszünk aranyló fénye,
Álmaink túlcsorduló ősi kelyhe
Mely a búzakalász örökös beérése
És vigasza az idők fölött?
Nem tudom!
De most félve vezetlek
Vissza lelked színe váltó holdállásain
És választom el tisztaságod
A felém gördülő harmatgyöngyök fényétől.
Mire kóbor keringésed boldogsággal elegyül
És a közénk álló éjszakából kiszakad
Ölelésünk varázsáról már foszlik a pillanat.
Nézzed száguldásom éles fénytollait
Melyek többé már nem sebeznek
Mikor szerelmet lélegzek veled,
Már nem ontanak tüzes szikrákat
Hömpölygő kebled hófehér márványán,
Megbolydult érintések visszhangzó sóhaján,
A tompa jajszó sziklaköves panasz falán.
Belső csendem minden húrját elpengettem,
Búgó hangodat keresem üres várótermeken
Kátrány szagú állomás kerteken.
Szellemed csóktól vérzik szomjazó ínyemen
Mikor kereszted porvalónk sínjeire ölelem.
Virágtalan lebegsz bennem világtalan,
Kavicsokra roskad térdem
Érzem a minden és a semmi sínjeit keblemen.
A sorompó tilosra vált és a megérkezés
Állomásain leereszkedik,
Hűségedre szögezi létünk lángoló délköreit.
Egy kalauz leválasztja szívünkről acél ütközőit
Mint téves érintéseink lüktető perceit.
A mozdony gőzölögve megáll, önmagában jár
A bánatra gyáva létereket fölszántva kigyúlt
Lelkünk vöröslő ölébe ontja.
Eltűnsz, de bennem rohan a vonat tovább
A hús labirintusán át egyre közelebb hozzád
De te ebből semmit sem látsz csak tétova lépteim
Ahogy zavartan integetek utánad.
Lent a talpfák olajszagú közén egy apró virág
Megtörve hajlong a kerekek dübörgő örvényén.
Te nem látod az elnyúló ostromgép vad karjait
Amint vérünkbe lyuggatja csillagos terheink,
Kék uszálya húzza visszhangzó lépteink.
Eltitkolt vágyaink a várás peronjain magányos
Síneken érkeznek
Szétválnak, majd a horizonton túl újra összeérnek.
Ablakkeretek szórják rohanva az éjszakába
Minden elhagyott üzenetét a szorongó reménynek.
A virágba boruló lappangó zúzódások,
Arcodról leváló tüzes torpanások esdekelve
Kérnek, hogy halni féljek!
Lassan tovább lépek és vissza se nézek.
Bemondják a következő késésben lévő járatot,
Egy hang figyelmeztet: Ügyeljünk surranó
Tolvajok!
Lábammal tovább gurítok egy üres sörös dobozt,
A szomszéd padon valaki egy elhagyott újságot
Lapoz,
Lent a porban egy hangya eltévedt a nyári melegben,
És végre újra feltámad a nyugati szél.
Kóbor tavaszod mire titkon fölfakad,
Már száguld a gyorsvonat!
Mindig is vágytam eltűnni ódon városok forgatagában
Sikátorok áporodott gőzölgő párájában
Ahol az éjszaka falai sűrű zöldmohás illatot lehelnek.
Csendes fás terek kék homálya, mint fátyol terül
A térdeplő koldusok beesett vállaira,
Vándorok egymásnak boldog mámorban integetnek,
Összebújt szerelmesek ölelik öngyúló végzetüket
Az utcai lámpák hintázó fénykörébe olvadva
Kábultan suttognak a tenyereiket keresztező sorsvonalakra.
Csodálják egy gipszbe öntött szent ikonos tisztaságát
Melyet csak néha szabdal darabokra
Egy-egy szirénázó autó metsző visítása.
A templomok harangozó rézkupolái alatt félve átlépek
Árnyékom éneklő szigetén
Ahol meztelen tűzfalak arcnélküli rémei osonnak belém.
Mint egekig feltornyosult óriás, ki ledőlni magának
Nem talált egy elég hosszú tisztást,
Olyankor úgy érzem, hogy hatalmas szellemtestem
Ölelő kezével előre nyúlva végig dőlök a házakkal
Övezett utca látóhatárba futó vöröslő közepén,
Ujjaimmal elkopott macskakövek repedéseibe simulva
Őrködök melegen párolgó emlékezetén.
Mint halkan szitáló tücsökzene szétrezgő éneke
Szeretet sugaraink a mélybe hatolnak ahol könnyeink
A pusztaság sarából fénnyé válnak.
Ti csalódásoktól megtévedt fáradt utazók
Az utca szívével szakítom magamba sorsotok!
A járda porából karjaim elűzött kutyaként kergetik
Megrepedt kapualjak titkokat rejtő szemeit.
A város már nem csalogathat vakító fényreklámok vad keblére,
Lelkem tiszta hegyi forrásokra röpít, hatalmas zöld mezőkön át,
Ahol a földre borulva imádhatom a sarjadó fű kesernyés illatát.
A szó páncéling, és ha este óvatosan leveted
Hogy zengve zuhanjon ágyunkra, mint én veled
Ne bánd!
Lázadó csókjaim leolvasztják róla a didergő eget.
A szó testünk falain áttűnő grefitis látomás
Dadogó műanyag lázadás,
A szó zászlórúdra tűzött Bábeli zavarodás
Ősidőkbe visszavetett tomboló áldozás.
A szó játékos őszi takaró vagy metsző patyolat
Két egymással birkózó dimenzión árad
És villámokra szakad.
A közöny tengelyén ágaskodva halad
Körbe, körbe, mint idomított cirkuszi lovak.
A szó papírhajó csermelyek zöldmohás kövein
Szalad,
Majd szenvedélytől fűtve fennakad,
Sóvárog, mint csóktól kiszáradt hajléktalan ajak.
A szó fénybuborék vértanuk véréből fakad,
Tiszta vizében ezüst csillámú színes halak
Vagy hajnalharmat mely angyal fújta
Áttetsző gömböket szitál neked,
Kék palástban imádkozó sáskát
Vagy arany-glóriás szenteket.
A szó napsugártól illanó, mint apró hiú
Gyöngyszemek szeretőd kényes nyakán
Mikor elgurul dagadó keblének forró sivatagán
Majd döbbenten megáll.
A szó apró lilás fekete pötty élveteg szájak
Rizsporosra festett keserű hajlatán,
Szomorú mélyen meghajol majd bambán
Lepereg harang fehér szoknyájuk
Csipkés zuhatagán.
Ha elmondanám másoknak miket füledbe súgtam én,
A szó mi ki nem mondható elkárhozna
Lelkünk járhatatlan felén,
De rügyfakadás zöldellő hegyén
Mindig te nyílnál elém
Újra és újra kisértve századok hosszú sorát
Hol senki se lát,
Együtt szürcsölnénk buján sötétlő zamatát.
Ajka gyöngyözött tengernyi titkot és égi kalodát
Melyet szavak nélküli csönddel
Angyali arccal csöpögtetett belém,
A kitárt ablakon fázósan átszállva szertefoszlott
A horizonton
Még lobbant egyet a vágy, majd mosolyogva
Visszaintett felém!
Mikor a teremtés lángoló kohóiból kirajzanak
Az egymásra torlódó ismeretlen rajzolatok és szavak,
Majd mélytüzű színekre bomlanak és szétszóródnak.
Kezeim, mint ismeretlen zongorabillentyűkön
Formátlan testükön simogatón átszalad
És tölti fel új összefüggések lágyan ömlő formáival.
Ilyenkor a csend ősfenségű magánya zsongva megérint
A mélybe gyűrűzve szelíden elbódít,
Megszűnik az idő s mi eddig homályos volt
Most tisztán követhető.
Maga után von dallama mely áramlatai titkos
Zenéjéhez köt édes sodrásai fölött,
A mélység szédülete ölel látomások furcsa képeivel
Mint napfény mámora magához emel.
Nélküle a lét végén lebegve csak egyhelyben állok
Üresen tükröző búvópatak vagyok.
Mindenből kiválva szellememmel egyedül várok
Elhallgat minden mi volt s mi lesz
Minden létezővel mely engem körülvesz
Lassan eggyé válok.
Életek rejtett értelmén suhanok el,
Új világok dús forrása a szent tűzhelyen
Egyberingva minden kérdésemre felel.
A teremtés ölében vajúdó gondolat önmagára lel.
Egy általam teremtett dimenzióban utazok
Az egyetlen biztos pont mely körül minden forog,
Az alkotás varázsa körbevesz és suttogva ragyog
Majd szellemem lassan visszasüllyed
Szűzi mély csendjébe ahonnan gyökerezett.
Az ébredés a külvilágra nehezen megy
A gondolatok lázával még együtt lebegek
Mikor teljesen kiléptem a teremtés csendjéből
Mint az újszülött az anyaméh meleg öléből
Meztelenül fázva,
Átölelt az utcák zajosan zsibongó világa.
Üvöltése páncélingként testemre forrt
A hétköznapok mohó áradásához láncolt.
Mert mindennapi életét kettéválva kell élje
Mit összekötött a kettősség örök törvénye
A föld sötét mélyébe kapaszkodó tavirózsa
Víz felszínen lebegő álmodó feje.
Alakváltó lelked csöndjét magamba oldozom,
A szétmálló falon elhaló csókod verdes mohón.
Alvó emlékeden átszakítani a csírázó magot
A maghéjtól nem tudhatod,
Csonthéja közében vér ütemű mederben
Rohan a múlt,
Lobogó uszálya, mint máglyafüst kanyarog,
Zuhogó redőin a termékenység céltalan
Tobzódása vagyok,
Tétován tapogatok ájult szíved felé
Megfakult varázsa veti magát gyorsvonatunk elé.
Most tavasz van és én azt az érzést hoznám
Vissza mikor simogató tenyered a várakozás
Bűvös lélegzetét itta,
Venyige virágot sodor a változások zuhatagja,
Sugárzó útvesztője téged hoz elém sokszorozva
S szépül egymásba vegyülő harcos árnyalatokra.
Mikor utcákon sietve anyám ölében ringatott
A furcsa ismeretlen
A házak ablakai égtek, mint fáklyái az emberi
Létnek, mely összefonódva a magasba szállt,
Suttogását ma is hallom az idők ritkán kinyíló
Ajtóin át
A tavaszba költözött ifjúság zöldellő időillatát.
Álmaid hajnal csatás ébredése rám borul
Mint kószáló holdsugár fohásszá halkul.
Mikor torkomig kúszik hangodnak édes mérge
Zizzenő hajad mély homályú tüze
Védő fátylat sző kitárult keblemre.
Szívemig szívom énekét az éjbe kiáltó rigó
Madárnak
A vöröslő szemhatár bimbózó házának.
Papjaként az elsuhanó násznak minden ki nem
Mondott szavad jajként rám tapad,
Elmédnek test nélküli áramlata előttem halad,
A sorstól egymáshoz láncolva leomlunk falához
Mit kebled tehetetlen örvényeiből én kiáltok.
Belső arcod fölszálló és süllyedő sziluettje
Villant különös éveket omló fényelegybe,
Hangtalan közeled roppant éjszakája kerget
A saját gyökerére hulló termés ikaruszi szeme leszek.
Csípőd körül bömböl tengerszarvú vágya
Titkokba rejtőző éji tücsöknek réztrombitás
Szelíd imája.
Miért kell a tűzszemű csapongó fantázia némán
Megcsillanva,
Mint vállon hordozott diadalkapu vagy meglékelt
Szellem hajó,
Sorozat lelkek durva közönyébe fúljon?
Igazgyöngye a bíbor kagyló éjszakáján
Delejes keblembe megtörve visszahulljon
S legyen belőle alvó sárkányok barlangi szeme,
Fészkelő madár tágra nyílt tekintete,
Rabja a némaság baljós tengerének,
Sárvalónk örökül hagyott önkínzó szellemének.
Hulljon vissza kiszáradt termőföldeken át
Ott ahol az örvénylő orkán ünnepli diadalát,
Mikor a föld kiapadt lélegzete tavaszi záporok
Zuhatagát issza, befödje édes búja,
Erdők fölött szálló örökös visszhangja.
Lelkednek őserdőt fölverő sikolyába hulljon,
Hulljon vissza langy szeleken át rohadó hínár
Virágzatába,
Gyermekláncfű hófehér tejébe, a föld öreg szemébe,
Cigány jós asszony sorsráncos tenyerébe
Körbe vésve,
Mint bűbáj hűvös ésszel verve, sötét kéj fehér
Gyöngypárán keverve.
A tűz fokán tűrjön, látó véremmel vegyüljön,
Húsomba tetovált paripák kavargó tajtékán ülve
Nézze széttört fényeit,
Mikor tovább már a vágy sóhaja sem int.
A némaság keze szője, szője vissza tűzhányók
Üvöltőn sistergő karjába,
Szeretőm tüzes leheletének napfényes házába.
Ott tépje lángja ostora,
A baljós perceket temesse jégeső zuhogásba,
S forrjon rá, mint csalódott ajkam zokogása,
Az ég kékjének áttetsző vágyálma.
Ahogy fellángol és kiég bőrömbe bújva
Holdudvarának minden lelkembe száműzött piros
Orrú bohóc vigyorgása!
Addig tartson zuhogása, míg lelkemre szorulnak
Különös pántok, az együttérzés, mint jóságot
Tükröző üvegszilánkok!
Kereső kóborlásaink vágynyomait az idő
Örvénye már rég egy örök átváltozás keringő
Füst kelyhébe szórta.
Ki tudja, merre hív, ki tudja, merre bolyong
Sorsaink elrendelt útja?
Mikor a hajnal fölgyúló keze vajúdó színeit
Keblünkbe keverte,
S mélykék jeleit szemünkbe csipkézte,
Szívem minden idegszála fölajzott, íjként feszült
A célra,
Lelked egyberingó tüzes kohóira.
Holló röptének szétváló földrészeit kerülve,
Árnyirányok ragyognak megtévedt lelkeink
Jó sorsát ébresztve.
Akkor föltámad lebegő szellemem
Minden vágyakozást egységbe ölelő ereje:
Tengereket a duzzadó folyókhoz,
Pogány csókjaim az őszi esték zsongásához,
Fecskéket fénylő szabadságukhoz,
Tekinteted ikarusi szemem zuhanásához.
Visszatérő csigavonalban változok,
Mikor az ezüst félhold szememben újra fölragyog,
Már nem tudhatod, ki vagyok, és mi lehetek
Merre halad egytestű szerelmem veled.
Merre rajzik ölelő elvegyülésem, nem tudom
De rajzanak a halak, a madarak,
És a szellem esti keresztfáján a szerető gondolat
Őrjöngve vall, az ősök egén halad.
Belőle szakítom az új utat, és fájó áldozatom,
A pokolba összefutó síneket, bukott angyalokkal
Lovagolom,
Hol az élet gőzölögve megáll, és önmagában jár.
De nem vetem máglyára testemet,
Mert megneveztem belém szálazó rejtett életed,
És most azon a részén megyek, mit te sem ismerhetsz.
Félve lépek ki magamból, nehogy elijesszelek,
Mert álmaim egyedül állnak
És nyitott ajtóként csak egyre várnak,
Vékony sárga pókháló szálain a mának.
Mélységünk színein félve egyensúlyozom, szélben
Vágtató ifjú vágyainkon,
Melyet hó illatú öled mindig összekötött és féltőn
Megőrzött létünk öröké távolodó szakadékai fölött.
Széles kalapodon kék pávatoll lengedez
Aranyszeme bollong és borzongva remeg,
Parfümöd rózsaszín homályából villan
Elő perzselő tekinteted.
Távoli megnyúlt alakod meghitt varázsa
Sziklákat kerülve zúdul alá a tájra.
A szurdok sarjúágain fönnakad és tajtékozva
Fröccsen a hegyi patak csilláma
Egy elsodort fenyőtobozon lépteid ritmusára.
Szívemig szívom illatod s a fény átitat,
Kedvesem, te mindenben ott vagy!
Ott vagy egy őzgida ártatlan szemében,
A vadászsólyom lefedett tekintetében
Mint nemes harag, mely bevetésre vár.
Ahogy lenyugszol ágyamra derűsen
És csókolva rám veted magad,
Egyszerre vagy vadász és gyönyörű áldozat.
Mikor kinyújtott bőrkesztyűs kezemről
Testeddel elrugaszkodtál
Fölívelsz a magasba a fenyvesek illatától
Részegen.
Suhanva szállsz, majd lecsapsz hírtelen
Ösztönödtől űzve, vágyva gyönyörű vérem
Kerengő magányára.
Bánat húz gyónásban égő lelkemen,
De alant a hegyi réteken akár a könnyű
Szellő, ki nem tudja mi a félelem,
Te úgy szökellsz vidáman s gondtalan
Az ártatlan életeken,
Hogy semmibe fut veled a kegyelem,
Imákkal gyúl ki búcsúja keselyűk lyuggatta
Zarándok ingemen.
Augusztus kéjével vétkeztem, égbe szőtt
Zsarátját cipelem,
Lenyúzott bőrömön sziporkázva csillog
Vak szemével a végtelen.
Térdre borulva gyantaillatú bérceken
A rózsafűzért áthúzom bűnös lényemen
És megtisztulva bőrkesztyűmet levetem.
Fölkent szenvedélyem hullatom
Érzéki szerpentinek vezeklő falai alatt
Messziről nézem, ahogy felhőkből áttűnő
Karcsú kezed vadonából az ösztön ostort ragad!
A lépcsők teteje, mely az éjen keresztül
Házunkhoz vezetett,
A mélybe zuhant, nem engedett,
Nem értem föl hozzád, anyám.
Álmomból rémülten fölrezzenek,
Hegyoldalon kapaszkodva téged kerestelek.
Lenézek onnan elhagyott testemre,
Látom, ahogy kisgyerekként sírunk,
Egymást átölelve.
Látomások fojtó forgatagán szeretetem
Megtévedt szirmait szívedbe oldanám,
Bűntudatom rácsain keresztül dús
Hajadba szórnám.
Hol véget ér a fény és minden mi volt,
Ölelőn összeér
Szigetvilágod kristály fehéren kivált.
Nem állom többé szemed panaszát,
Utolsó érintésed sajgó mosolyát.
Életed súlyos talány, nem bírom rejtőző
Lelkedet kezemben tartani,
A sötétben tapogatózva életre kelteni,
Fájó életünkre végleg ráilleszteni.
Félsz anya tudom, nagyon!
Kozmikus sötét utakon ölelsz
És fogócskázunk vakon.
Mikor a lélegzet elhagyott, nem voltam ott
Az utolsó szónál mit ajkad nekem suttogott.
Lépteid múltba vesző búcsúja velem
Mindig új halálba hull
Alagútba tűnő alakod ölelem vadul.
Szemem sírva gyűjti lényed áradó sugarát,
Szavaid balzsamos rohamát.
Lelkem nem érti, hogy elveszítettelek
Mindig egy új napra ébred veled.
Hangtalan közeled oly kicsi s törékeny,
Utolsó menedékem áttetsző fala,
Bukott angyalok néma harangja
Halkan kondul s vakon
Mélyarany arcodon.
Az idő és fájdalom többé már nem éri el
Érzem, ahogy messziről figyel
Zöldhomályú szemed örök éjnyílása
És ájult keresésem szelíd imákba sírdogálja.
2023 © Minden jog fenntartva! | Adatvédelmi tájékoztató | Süti szabályzat | Made with 
by VortexComputer
HU 
EN